Állok a konyhában az asztal előtt. Az asztalon egy megtisztított kb. 5-6 kg-os liba. Nézegetem, elképzelem, hogy is fogom elkészíteni. Megjelenik szemem előtt nagymamám alakja, aki ül a földön, a liba a combjai alatt, előtte egy tál, amiben szemes málé (kukorica) van. A málét egyik kezébe veszi, másik kezével kinyitja a liba csőrét és tömi belé a kukoricát. Közben rám néz, és meséli:- tudod kislányom, ezt azért tömjük meg, hogy jó nagy mája legyen, mert az nagyon finom, meg sok libazsír, mert az finom eledel a friss házikenyéren. Közben nagyon figyeli a liba száját, ami nekem nem igazán tetszik, azt szeretném, ha rám nézne. Meg is kérdezem. Mamám, mért a libát nézi és nem engem? Tudod kislányom, (nálunk úgy mondták, hogy kisjányom) azért kell figyelnem miközben tömöm a libát, nehogy szemet kapjon. Hm. – gondoltam, hát szemet kap, hisz mamám a málészemeket tömködi belé. Ma már tudom, hogy a kukoricaszem a nyelőcsövébe kerüljön, mert, ha a légcsövébe jut, megfullad. Igen ám, de a 3-4 éves gyerek esze másként forog mint a felnőtteké.
Eszembe jut még sok gyerekkori élményem a libapásztorkodással kapcsolatban is. Mamám, a libatojásokat alárakta a liba alá, az meg szépen melengette a tojásokat, mindaddig míg ki nem keltek. Nos, akkor volt ám nagy csodálkozás, mikor a tojásokból kis sárga kislibák lettek. Meg is kérdeztem sokszor: -mamám, ha a liba fehér tollú, akkor miért sárgák a kislibák? Ő kezdte elmagyarázni, hogyan is történik mindez. – Én még ekkor sem értettem meg. Ő aztán mondott nekem egy okos dolgot, amit mai napig nem tudok elfelejteni. Katica, nézd meg a hajadat, milyen a színe? Igen elcsodálkoztam miért érdekes az én hajam színe, mikor a libának nem haja, hanem tolla van. Azért kis Katicám, -mondta mamám, – mert a te hajad barna, látod, az enyém meg ősz . Ez azért van, mert te fiatal vagy én meg már megöregedtem. Így van ez a libáknál is. Meglátod, ahogy a kislibák nőni fognak, az ők tolluk is kifehéredik, és viheted legeltetni őket a töltésoldalra. Nálunk a Szamos gátját töltésoldalnak hívták.
Nagyon vártam, hogy növekedjenek a libák és a többi utcabeli gyerekkel én is mehessek a töltésoldalra libát legeltetni. El is érkezett a várva-várt nap. Mamám kinyitotta a baromfis udvar ajtaját, a libák szépen, libasorban kimasíroztak az utcára, én kaptam a kezembe egy pálcát, és elindultam libát legeltetni. Nem volt szükség a pálcára, nem kellet ám a libákat terelgetni, mert az öreg liba tudta már az utat és a kicsinyei szépen ballagtak utána libasorban.
A töltésoldalon volt ám szép az élet. A sok gyerek, meg a sok liba, igen szépen megvoltak együtt. Mi sóskát keresgéltünk, azt eszegettük, no meg lemerészkedtünk a vesszősbe , (ártér) habár ez tiltott terület volt. Ott sok szedret szedtünk, azzal is jóllaktunk. Nem gondoltuk, hogy otthon észreveszik, hogy a tilosban jártunk a Szamos partján. Eszünkbe sem jutott, meg észre sem vettük, hogy a szederinda kihasította a lábunkat.
Mikor a libák jóllaktak, már nagy volt a begyük, büszkén hajtottam őket haza, és már jó messziről kiabáltam. – Megjöttem mamám, nagyon jóllakattam a libákat-. Látom a liba az jóllakott, de te is lementél a Szamoshoz, látszik a lábad szárán. Akkor értettem meg, hogy a felnőttek mindent észrevesznek, akkor is, ha mi hallgatunk a csínytevésünkről. Azért még sok minden történt velem libalegeltetések kapcsán. Erről még később mesélek, talán van akit érdekel. Ha nem találnak oldalamra, az sem baj, de nekem olyan jól esett 55 év távlatából visszagondolni a csodálatos gyerekkorom ezen időszakára is.
Máté Péter: Egyszer véget ér
1. Egyszer véget ér a lázas ifjúság,
Egyszer elmúlnak a színes éjszakák,
Egyszer véget ér az álom, egyszer véget ér a nyár,
Ami elmúlt, soha nem jön vissza már.
2. Egyszer véget ér a lázas ifjúság,
Egyszer nélkülünk megy a vonat tovább.
És az állomáson állunk, ahol integetni kell,
De a búcsúra csak pár ember figyel.
3. Egyszer véget ér a lázas ifjúság,
Egyszer elmúlnak a színes éjszakák,
Sajnos véget ér az álom, sajnos véget ér a nyár,
De a szívünk addig új csodára vár.
R. Ezért ne féljünk az újtól, mert az jót hozhat nekünk,
Talán abban van az utolsó remény.
Rétünk ingoványra épült, mely a sötét mélybe húz,
De ha akarjuk, még tűzhet ránk a fény.
4. Egyszer véget érnek múló napjaink,
Egyszer elbúcsúznak túlzó vágyaink.
Tudjuk azt, hogy egyszer végleg, sajnos végleg elmegyünk,
De még addig mindent újra kezdhetünk.
Hozzászólások
Felhőkép Magyarországról
