Felgyógyulásom egy

rosszindulatú daganatos

betegségből.

 


 

 

Egy júniusi délután 2 ismerősömmel sétálgattunk a Tisza partján. Nagyon szép helyet találtunk, hatalmas fák az ártéren, és előttünk folydogált szép lassan, a maga szépségével a szőke Tisza. Nyugalmat árasztott a környezet, a zöld, lombos fák levelei  meg sem rezzentek, olyan szélcsendes idő volt. A vízről visszavetődött a meleg Nap sugara, néha egy egy hal kidugta fejét a vízből, mintha nekünk akart volna köszönni. Nagyon szeretem a természetet, a vízpartot meg különösen. Örültem, hogy kicsit kimozdulhattam az otthonomból, mivel 4 éve nem tudok sétálgatni a férjem súlyos betegsége miatt.  Vízparti kis faluban születtem, Halak jegyű kisemberként, ezért életelemem a víz. Örültem, hogy ismerőseim eljöttek velem és legalább egy órácskát  eltölthetek a szabadban. Minden ok nélkül, csak úgy megsimítottam a nyakamtól lefelé a mellem irányába a mellkasom. A kezem megállt egy pontom, mert valami furcsát éreztem, amit eddig még soha nem vettem észre. Rögtön meg is szólaltam: “lányok, egy csomó van a mellem felső részén”…….  A két lány rám nézett, megrovó tekintetet láttam a szemükben, hogy ilyen dologgal ne viccelődjek. Többször megismételtem ezt a mozdulatot és valóban ott volt ez a csomó, aminek nem lett volna szabad ott lennie. Abban a pillanatban az jutott eszembe, hogy baj van, ez bizony daganatos betegség. Az agyam lázasan elkezdett dolgozni…….. ” Istenem ebbe belehalok, nem látom többé a gyerekeimet, unokáimat és férjemet!!!!!!???????  Mi lesz a férjemmel, ki fogja ápolni, ha én nem leszek? Ketten vagyunk egymásnak ebben a kis mezővárosban, még csak rokonaink sincsenek itt, a gyerekek meg távol vannak tőlünk, ritkán tudunk találkozni. Próbáltam elhessegetni a gondolatot, de az befészkelte magát az agyamba. Igyekeztem a lányok előtt nem beszélni tovább a dologról, nem akartam elrontani a szép péntek délutáni hangulatot. Ezek után már azt akartam, hogy mielőbb hazaérjünk és rendezzem gondolataimat. Mindig azt mondogattam magamban, csak nem pánikolni, nem túl reagálni a dolgokat…..

Hét vége volt, így nem tudtam orvoshoz menni, meg kellett várni a hétfőt. Már az első pillanattól rosszul indult a dolog. Kiderült, hogy mammográfiai vizsgálatra már nincs időpont, csak következő évben, de ekkor még csak 2012, június 26-át írtunk. Hogyan tovább, mit is tegyek?????? Jött egy Isteni segítség, és egy másik ismerősöm azt tanácsolta, kérjek egy beutalót emlő szakrendekésre, és ha ott azt mondják valóban baj van, akkor tovább küldenek.  Így is történt. Szerdai nap volt szakrendelés, elmentem, és  az orvos tapintás alapján is azt mondta, ez bár mi is, itt nem maradhat, ki kell venni.  Adott egy beutalót a mammográfiára. Még azon a napon át is tudtam menni, és nagy félelemmel vártam a vizsgálatra. Itt végtelenül rendesek voltak, de már mikor a többedik felvételt készítették, egyre jobban megerősödött bennem a gyanú, hogy bizony ez nem lesz könnyű eset. Az ultrahang sem mutatott jó eredményt. Rögtön le is vették a szövettant, melynek eredményére 14 napot kellett várnom. Ezt az időszakot nagyon nehéz volt kivárni. Mintha ólom lábakon mentek volna a napok. Végre eltelt ez az időszak és beutaztam a közeli városba, hogy megtudjam az eredményt. Végtelen kedvesen fogadtak és közölték a rossz hírt, hogy a szövettan eredménye rosszindulatú emlődaganatot jelez. Menjek vissza a sebészhez az emlő szakrendelésre és ott elmondják hogyan tovább?!

A szakrendelésen megkaptam a további utasításokat.  Labor, röntgen, ultrahang, CT, ismét egy szövettan, vércsoport meghatározás és már nem is tudom, hogy még mi minden.?! Természetesen ehhez külön-külön időpontok , ami sok utazást vett igénybe és igen hosszú heteket. Mivel már mint írtam, Én évek óta nem hagytam el az otthonomat a férjem betegsége miatt, így feltűnt az embereknek, hogy szinte minden nap kocsiba ülök,  elmegyek reggel, és valamikor késő délután érkezem haza. Szépen elkezdődött a pletyka, hogy hova is járkálgatok? Titokban tartottam a betegségemet, azt hittem mindent megoldok egyedül, mert erős fogok maradni. Ez bizony nem így történt. Mikor  hallottam a hátam mögött, hogy mindig eljárok,  hova mehetek, és milyen is az emberek bizonyos százaléka, csak arra gondoltak,  hogy rossz úton járok. Erre soha nem adtam okot életem folyamán még is ki tudtak találni buta dolgokat. Ez nagyon fájt a lelkemnek, és egyre jobban kezdte felemészteni az idegrendszeremet is. Bizony, komoly depresszióba estem. Így is féltem az elmúlástól a rám váró fájdalmaktól. Az volt a legnehezebb, hogyan mondjam el a férjemnek, hogy nem csak daganatom van, hanem rosszindulatú is. Tudtam, hogy nagyon nehezen fogja fogadni, nagyon fog aggódni, mert bár mi gondom volt, mindig maximálisan mellettem állt és mindenben segített. Féltem, hogy még jobban romlik az állapota és akkor minden még nehezebb lesz. A sebész orvos azt mondta, hogy csonkolják az emlőmet és szépen megoldódik a dolog. Sajnos nem így történt. A második szövettani vizsgálat és a CT nem egy, hanem 2 daganatot mutatott ki, így az onkológiai tim nem engedélyezte a csonkolást, hanem azt mondta le kell venni a jobb emlőmet. Ekkor már az idegeim kötéltáncot jártak, nagyon összeroppantam, lelkileg egy kút fenekére kerültem, ahonnan már a vízhang sem hallatszik ki.

A testvérem tudott a betegségemről, nagyon aggódott értem,  már Ő sem bírta idegekkel, mikor sírva fakadt  egyik telefonbeszélgetésünk alkalmával és kimondta a rettegett szót. BELE FOGSZ HALNI!!! Abban a pillanatban meg is bánta a kijelentését, de már nem volt vissza út. Akkor már tudtuk, hogy augusztus 15-én műtenek. Sajnos nem tudta megvárni a műtétemet, mert augusztus 2-án eltemettük Este elvitte a mentő és azon az éjszakán örökre itt hagyott bennünket. Éjszaka, mikor sógorom hívott és elmondta a visszavonhatatlan rossz hírt nem tudtam sírni. Tombolni szerettem volna………… Istent hibáztattam, hangosan perlekedtem vele, hogy elnézte a testvérem születésnapját, mert 66 évét 99-nek nézte. Ez tévedés lehet. Ennyit Isten sem tévedhet,  most velem is ezt a rossz dolgot akarja csinálni. Apai nagyapám 63 éves volt amikor meghalt, az édesapám is 63 éves korában hagyott itt végleg minket, és most mikor Én is 63 éves vagyok, akkor értem is eljön a halál. Mindennek vége.!!!!! Soha nem láthatom többé a szeretteimet, soha többé nem ölelhetem át őket. Nem tudom mi az odaát…….., Én onnan fentről láthatom-e a földön élőket?!  Isten nem igazságos, adhatott volna még időt mindannyiunknak akik elmentek és nekem is. Isten nem tévedhet ennyit! Mit követtünk el, hogy ilyen keményen büntet? Eszeveszett haragomban mindent mondtam, nem tudtam belenyugodni a visszavonhatatlan elmúlásba. Minden áron élni akartam.

Testvérem éjjel mikor elment végleg, másnap gyászruhát öltöttem  és elmentem a templomba. Akivel csak találkoztam, mindenki rám kérdezett, hogy a férjem halt meg?  Ettől még jobban megrémültem. A templomban leültem az utolsó padba és folytak a könnyeim. Egy szót sem értettem abból amit a tiszteletes úr mondott. Akkor döbbentem rá, hogy mit is tettem. Én az Istent hívő ember, megvádoltam Isten igazságosságát, kételkedtem benne, és nem tudtam elfogadni döntését.  Ezek után még rosszabb lelkiállapotba kerültem, mert el kezdtem hibáztatni magamat. Én csináltam valamit rosszul,!!!! Én vagyok a hibás, de mikor és hol követtem el akkora bűnt, hogy ilyen kemény a büntetésem.?!  Napokon át az foglalkoztatott, hogy számba vettem minden lehetőséget gyerekkoromtól idáig, hogy mit is vétkezhettem. Nem tudtam rájönni. Odáig jutottam, hogy már nem volt olyan dolog, amire azt mondtam, hogy ezt azért jól csináltam.

Azt gondoltam, ettől már rosszabb nem lehet, jöjjön aminek jönnie kell. De…….. lett ettől rosszabb. Ismerőseim két táborra szakadtak. Mivel már nem tudtam tovább titkolni a betegségemet, sok ok miatt sem, akkor aki megkérdezte, elmondtam, hogy beteg vagyok és mi a betegségem.  Volt aki azt mondta, ne menjek műtétre, ő bizony nem menne, meg nem is lenne rá pénze. A másik tábor biztatott, mindent tegyek meg amit az orvosok mondanak, és minden rendben lesz. Van egy kis vállalkozásom, de már ebben sem tudtam dolgozni, teljesen kikészültem idegileg, és visszamondtam sorban a munkáimat. Mivel nem tudták az okát, hogy miért tettem, ezért kezdtek neheztelni rám. Ekkor úgy döntöttem, hogy “ha nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”. Kiírtam a fészes oldalamra, hogy beteg vagyok, és kitettem a rózsaszínű szalagot. Soha nem remélt mennyiségű kedves szavakat és biztatást kaptam. Nagyon jól estek. Aztán jöttek a tanácsok, hogy mit próbáljak szedni, milyen homeopátiás gyógyszer  hat, sokan beszélgettek velem privát, imáikkal segítettek. Ekkor kicsit megnyugodtam. Soha többet nem tagadnám a betegségemet, mert most már tudom, hogy ha előbb elmondtam volna, nem jutottam volna szinte az őrület határáig. Lelkileg kissé megnyugodva mentem a műtétre, itthon  hagyva a beteg férjemet, amit megszerveztem, hogy vigyázzanak rá, míg nem jövök haza. Ekkor már tudtam úgy gondolkodni, hogy haza jövök és haza akarok jönni. Nem adhatom fel!!!!!!

Talán el sem hihető, de a műtét és az utána következő napok koránt sem voltak olyan rosszak, mint az előtte eltelt idő, míg vártam a műtét időpontját. Egy nagyon kedves orvos műtött meg, mindent apró részletességgel elmagyarázott, hogy mi fog történni a műtét alatt és utána, felkészítve az esetleges legrosszabb dolgokra is. Nem mondom azt, hogy a legmodernebb volt a sebészet, de megfizethetetlen volt az az odafigyelés ahogy az orvosok és a nővérek viselkedtek velem, és mindenki mással is. Jöttek, kérdeztek jól, vagyok-e, kérek fájdalom csillapítót,? egyszóval oda figyeltek ránk. Azóta már van olyan ismerősöm itt a netten, akit ott ismertem meg, mint nővér. Nagy örömmel töltött el az is, hogy több látogatóm is volt. Mivel tudták, hogy férjem nem tud látogatni, a gyerekeim nem tudnak jönni, mivel nagyon-nagyon messze élnek, beosztották a napokat és minden nap volt a kis városunkból látogatóm. Ez már fél gyógyulást jelentett. Igyekeztem mielőbb hazajönni, hogy a férjemmel lehessek. Már itthonról jártam a varratszedésre. Egyszerre nem lehetett megoldani, mert nagyon nagy volt a műtéti terület, 30 cm. Lassan csökkent a fájdalmam, aztán jöttek az ilyenkor szokásos ismételt vizsgálatok…….. és minden ami ezzel jár.

Kezdtem ismét “megbarátkozni” Istennel. Minden nap bocsánatot kérek tőle, hogy haragomban annyit veszekedtem vele. Remélem már megbocsájtott. Kezdett megnyugodni a lelkem, igyekeztem talpra állni, mikor ismét beütött egy nem várt esemény. Az onkológián észrevették, hogy a bal mellemben is van valamilyen elváltozás. A vizsgálatok  ismét elkezdődtek ugyan úgy mint a jobb mellem betegsége idején. Ez megint ledöntött a lábamról lelkileg, de ezt azért már valamivel jobban viseltem. Mivel az ismerőseim és a fészes barátaim is már mindent tudtak rólam, mindig kiírtam, hogy mikor milyen vizsgálatra megyek, ŐK meg biztattak, nyugtatgattak, hogy minden rendben lesz, és nem utolsó sorban imádkoztak értem. Most derült ki február végén, hogy a bal mellemben nincs daganat, de valamilyen elváltozás van, ami nem igényel műtétet.

Ez a betegség megtanított arra, hogy soha többé ne titkoljam el a gondjaimat, mert egyedül mindent nagyon nehéz megoldani. Arra is megtanított, hogy valóban vannak igaz barátok és jóérzésű emberek, akik segítenek a bajban. Nagyon sokat jelent a szeretetük, az együttérzésük és odafigyelésük. Akik meg gonoszak, azokkal nem szabad törődni. Arra rá jöttem, hogy a gonosz embereknek sokkal rosszabb, mint a betegeknek, vagy bármilyen gondban  lévőknek, mert gonoszságuk oly határtalan, hogy saját maguk életét mérgezik meg, és soha nem tudnak egyensúlyt teremteni sem lelkükkel, sem Istennel.

Most ott tartok, hogy az eredményeim jók, remélem így is marad, de ha mégsem így lenne, megtanultam, hogy mindig fordulhatok a jó akaratú emberekhez, akik mellém állnak a bajban, és ha másként nem is tudnak, de lelkileg támaszt adnak, hogy soha többé ne kerüljek olyan komoly depresszióba, mint amilyenben voltam. Most már tudom, hogy minden az agyban dől el, és hogyan kell bevonzani a jót, és hogyan tereljem el a rossz gondolataimat. Erre nagyon jó leckét kaptam a barátaimtól  és  a virtuális barátaimtól is. Köszönöm szépen mindenkinek.

Ha bajban vagytok, és kérdésetek van, bátran kérdezzetek, Én nagyon őszintén válaszolok. Arra is gondoltam, hogy jó lenne összehozni egy csoportot azok számára, akik megjárták az érzelmi és a fizikai poklot. Minél többen lennénk, annál több felé osztódna a teher és könnyebb lenne a felépülés bármilyen problémából.

Nagyon jó egészséget és boldog életet kívánok mindenkinek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


 

Be Sociable, Share!

Hozzászólások

hozzászólás

Startlap
1949.lap.hu Harang.lap.hu Sztankay Istvan.lap.hu
Új hozzászólások
Időjárás előrejelzés
Hőtérkép Magyarországról


Felhőkép Magyarországról
Archívum
Statisztika
  • Megtekintett oldalak : 370622
  • Egyedi látogatók : 198594
  • Megtekintett oldalak 24 órája : 864
  • Egyedi látogatók 24 órája : 499
PageRank ikon ingyen