Nagy titok lengi be a házunkat. Ez az a nap, mikor nem léphetem át a konyha küszöbét. Készül a születésnapi ebéd. Nem tudom mi lesz a menü , mi kerül az ünnepi asztalra? Azt sem tudom kik érkeznek, csupán a finom illatot érzem és hallom az edények csörgését. A férjem szorgoskodik a konyhában. Mióta együtt élünk, minden születésnapomra és névnapomra a legnagyobb ajándék, hogy egyedül készíti az ünnepi ebédet. Az étkezőbe sem mehetek be, hisz ott már tudom, hogy csodálatosan meg van terítve az asztal, minden ízléses és „csudi szép”.
Abból gondolom, hogy minden elkészült, mert megszólal az Apostol együttes száma, „Nem tudok élni nélküled…….” Ezzel egy időben megszólal a csengő, megérkeznek a vendégek. Férjem megy kaput nyitni. Én is majd csak a vendégekkel léphetem át az ebédlő küszöbét. Izgatott kíváncsisággal várom, hogy kik érkeznek, mi lesz a menü? Igen boldog vagyok, úgy kalapál a szívem, majd kiszakítja a mellkasomat. Ez is a boldogságomhoz tartozik! Ettől nincs nagyobb ajándék számomra, mint az a szeretet, amilyen nagy szeretettel készül a férjem, hogy ezt a napot nagyon boldoggá és emlékezetessé varázsolja.
Fogadjuk a vendégeket, megtörténik a szokásos köszöntés. Látom a férjem arcán a boldog, de kicsit izgatott mosolyt, mely keveredik a „vajon hogyan sikerül, hogy fog ízleni az ebéd? ” kérdésekkel. Férjem feltálalja az előételt. Most is mint oly sokszor a boldogság könnyeivel küszködöm és eszembe villan a hatodik születésnapom, mamámmal és papóval.
Emlékszem : 6 éves lettem. Sokszor mondták mamámék, elrepült az idő, vége a gondtalan éveknek, ősztől iskolába mész. Szokás szerint, mint oly sokszor, most is húzogattam a vállam. Na és, mi van akkor? Iskolába megyek, meg mikor is van ősz? Nem is tudom. Papó azt mondta, most tavasz van. Ma van a születésnapom. Azt is mondta, addig még nyár is lesz. Csak aztán lesz ősz, akkor kezd lehullani a falevél, de még előtte elsárgul, lesz amelyik vörös színűre vált. Én meg beülök az iskolapadba. Nincs abban semmi. Megyek és kész.
Érdekes koppanás hallatszik az ajtón. Már este van, a petróleumlámpa ég, az ajtó bezárva. Ismét egy koppanás. Mamámmal vagyok a pitvarba, papó kiment. Katica – mondja mamám. Nézd már meg mi az a kopogás az ajtón? Felugrok és szaladok megnézni. Nagyra tárom az ajtót, de ott nem látok senkit.
Mamám, nincs senki az ajtóban. Nézz csak jól ki, mondja mamám. Hallod a bagoly huhogását? Menj abba az irányba, biztos ott lesz valaki. Én hallgatózom, tényleg huhog a bagoly. Megyek előre. Egyre közelebb hallom a hangot. Már hallom a papó hangját is. Kis Katicám itt vagyok. Ne félj, én huhogtam. Ki akartalak csalogatni. Itt a csillagos ég alatt én akartalak először felköszönteni születésnapodon. Köszönjük meg a Jóistennek, hogy vigyáz rád és terelget az utadon. Rendben papó, köszönjük, de aztán menjünk be, mert nem tudja mamám hova lettem, és aggódni fog.
Visszamentünk a pitvarba és megláttam, hogy az asztalon ott van egy kis fateknő, a teknőben egy hosszú hajú rongybaba, szépen betakarva, a feje alatt csipkés párna. Mamám és papó megpuszilgatott, amit gyorsan letörölgettem az arcomról, és ők mondták. „Tartson meg az Isten sokáig”.
Jó, jó, tartson, de már a szemem sarkából az ajándékaimat nézegettem, és igyekeztem az édes, szeretetteli ölelésből mielőbb szabadulni, hisz alig vártam, hogy ringassam a babát a kis fateknőben. A teknőt nagyapám vájta egy fatörzsből, a rongybabát mamám varrta mindenféle már másra nem használható ruhadarabokból.
Miközben a gyerekkoromra emlékeztem, a vendégekkel együtt falatoztam a nagyon finom hortobágyi húsos palacsintát, és arra gondoltam, mit készített még a férjem, mivel lepi meg a vendégeket, no meg engem? Közben azért még gondoltam a nagyszüleimre, és arra, hogy vajon látnak-e most engem és látják-e a férjem? Szeretném ha tudnák, hogy most mikor beléptem a hatvanadik évembe, ép oly szeretettel és odafigyeléssel vigyáz rám, mint ők tették gyerekkoromban.