Gyerekkoromat 8 éves koromig egy kicsiny faluban töltöttem, a templom, a Szamos , a parókia és a kultúrház szomszédságában. Ott volt nem nagy, de nagyon szép tornácos háza apai nagyszüleimnek.
Ezek az épületek és a Szamos folyó meghatározó része lett életemnek mind a mai napig.
Első emlékeim ide kötnek. Bárhol járok a világban, mindent összehasonlítok a kicsiny kis templomunkkal, a kicsike kultúrházunkkal, a mi kis tornácos házunkkal és a mi Szamosunkkal.
Nagyszüleim udvarán minden megtalálható volt, amire egy 2-3 éves gyerek rácsodálkozott. Szomorúfűz az udvaron, szép virágoskert a tornác előtt. Hátrébb a baromfiudvarban csirke, tyúk, kacsa, liba, pulyka kakas, és a mai napig emlékeimben szeretett, Bundás nevű kutyám.
Nagy szeretettel gondolok vissza a Szamos holt ágára, a zsilipre, a töltésoldalra. Minden másra is ami az akkori kis kb. 300 lelkes faluban volt. Emlékeim közül nem hiányzik a kemence, mai napig érzem a sült kenyér friss illatát. A nádtetős pici házak ablakai, ahonnan kis fény szűrődött ki , mikor meggyújtották a petróleumlámpát. Ki ne felejtsem még a Község Házát, ahol a falu ügyes – bajos dolgait intézték. Ezekkel kapcsolatos emlékeimet, gyerekkori csínytevéseimet szeretném papírra vetni, mert úgy kikívánkozik belőlem életem utolsó szakaszában.
Radnóti Miklós: Nem tudhatom…
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messze ringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
(1944. január 17.)
|