A ház végében volt a nagyszüleim istállója. Megosztozott, közös „albérletben” volt benne a ló és a tehén. Előttük hatalmas jászol, amit apró termetemmel nem értem fel. Sokat rimánkodtam, az éppen ott lévő felnőtt valamelyikének, hogy emeljen fel, had nézzem meg mi van a jászol alján. Ha felemeltek és megnézhettem, szinte mindig széna volt benne. Mamám meséiből tudtam, hogy a kis Jézuska a jászolban született, állatok között. Ezért gondoltam, hogy egyszer nem csak szénát fogok látni a jászolban, hanem a Jézuskát is. Már belenyugodtam, hogy nem láthatom, de azért, ha tehettem mindég igyekeztem belelesni, valamelyik felnőtt segítségével.
Este mikor a csillagok és a hold fényesen csillogott az égen, nagymamám meggyújtotta a petróleumlámpát és körbeülték a felnőttek az asztalt. Én játszadoztam a mamám készítette rongybabámmal, és a papó által faragott bölcsővel és kis fateknővel. Fürdettem a babát, vacsoráztattam, aztán ringattam a kis fabölcsőben. A felnőttek közben megbeszélték a másnapi munkát.
Egyszer arra lettem figyelmes, hogy papó mondja mamámnak. – Julcsa, holnap jó idő lesz, megyek lucernát vágni és ha jónak tartod Katicát is kiviszem magammal. Tehénszekérrel megyek, had szekerezzen Katica is. – Játék közben azért figyeltem a felnőttek beszélgetését is. Csillogó szemekkel, fülig érő mosollyal szaladtam oda papóhoz, átöleltem és nagy cuppanós puszit adtam az arcára. – Várj még, mondta papó- nagyanyád még nem adta áldását.- Én ugyan nem értettem, hogy mamám mért adna áldást, mikor azt a tiszteletes osztogat a templomban. Mamám mosolyából már éreztem, hogy elenged.
Alig vártam a hajnalt. Korán keltünk, a nap még ép csak előbukott a látóhatáron, de akkorára már be volt fogva a tehén a szekérbe. Boldogan ültem fel nagyapám mellé a bakra. Még most is hallom mamám oly sokszor hallott figyelmeztetését – Jani, Katica a két szemed- Ez azt jelentette, hogy nagyon vigyázzon rám.
A házunktól vagy 4 km-re volt a föld, ahová mentünk. A kasza, és az elemózsia, a szekérderékban volt. Vittünk vizet is, hogy ebéd után tudjunk inni. Cserépkorsóban volt a víz, az hidegebben tartotta a nagy nyári melegben a vizet. A vásárban vettek nekem is egy picike korsót és az én vizem abban volt.
Az úton papó végig mesélt. Az útszéli fákról, bokrokról. A fűből felreppent madarakról, a fákon lévő madárfészkekről. Kitárult előttem a világ. Minél tovább mesélt papó, annál többször tettem fel azt a kérdést, amit sok-sok év múltán az én gyerekeim is feltettek nekem…….. -DE MIÉRT ? _
Kiértünk a földünkre. Ott papó kifogta a tehenet a szekérből. hosszú láncot tett a nyakába és kikötötte a fához, egyrészt, hogy ne menjen el, másrészt, hogy csak ott legeljen, ahol a mi földünk van. Nekem is megmutatta. – Katica, ez a mezsgye, eddig van a mi földünk, csak eddig szaladgálhatsz, a más földjére nem szabad rálépni.- Mindent megígértem ÉN, hogy vigyázok, meg nagyon jó kislány leszek, csakhogy végre papóval kint lehetek a határban.
Szaladgáltam, pillangókat hajkurásztam, bogarakat kerestem, egyszóval megtaláltam a módját a játékos időtöltésnek, míg nagyapa kaszált.
Eljött a dél. Papónál nem volt óra, de felnézett az égre és azt mondta, -Katica a Nap delelőre áll, megyünk a fasorba és ebédelünk -. Elővette az elemózsiás tarisznyát, amiben szalonna, hagyma és házikenyér volt. Eszegettünk és ő közben elmesélte, hogy lesz ebből a lucernából, amit ő most lekaszál, széna, amit én a jászolban szoktam nézegetni.
Katica, -mondta nagyapám-. Ezt a kis darab szalonnát és kenyeret meghagyjuk mamádnak ez madárlátta. Akkor értettem meg igazán, hogy mit is jelent a madárlátta, amit én minden este vártam, mikor jön már papó és hozza a „madárláttát”. Igen, ez azt jelenti, hogy otthonról kivittük a határba, ott a madár meglátta, és mi hazavittük, hogy otthon akiket nagyon szeretünk odaadjuk, hogy megegyék.