Téli disznótor.
Kinézek az ablakon, látom esik az eső. 2008. január 22.-e van. Mint oly sokszor, most is gyerekkorom jut eszembe, azok az igazi, nagy hófödte tájak, a nagy szánkózások, sikanyózás a vastagon befagyott Szamoson, no meg a minden évben várva – várt disznóölés.
Már napokkal korábban megkezdődött a készülődés a disznóvágáshoz. Beszerezni a fűszereket és minden hozzávalót. Én mint mindig, ott tébláboltam a felnőttek között és Isten tudja hanyadszor mondom el, hogy papókám, ugye én is felkelhetek hajnalban, hogy lássam amikor ég a nagy tűz és perzselik a disznót. Ha nagyon akartam valamit, illet kedveskednem, hogy elérjem célomat. A papókám, meg a mamácskám szavak megtették hatásukat, ígéretet kaptam, hogy felébresztenek. Este mig lefeküdtem , – biztos, ami biztos- még igen sokszor elismételtem, „de ugye biztos”, hogy felébresztenek.
Reggel még a hold volt az égen, a kis ablakon még csak kicsi fénysugár kacsingatott, mikor, halk, de igen kedves hang ütötte meg fülemet. „Katica ébredj, mindjárt vágják a disznót” Ki is pattantam én azonnal az ágyból, és villámgyorsan öltözködni kezdtem. Kirohantam az udvarra, hogy a kurta farkú kis malackámtól, még utoljára elköszönjek. Tudtam, hogy később már csak kolbász és sonka formájában látom viszont a pitvarban , (konyha) a kecskelábú asztalon.
A bácsik ott álldogáltak, beszélgettek, látszott, hogy igen jól érzik magukat, kupicázgatták a házi főzésű pálinkát. Ez dukált, minden tisztességes parasztháznál, a fogóknak, mármint, azoknak, akik lefogják a hízót, hogy a böllér megszúrja. Nagy számokat mondogattak, egyik- van benne vagy 250, másik, van az 300 is. – Na én ebből nem értettem semmit. Mi az, hogy a mi hízónkban, aminek én papóékkal annyi dudvát szedtem és mindig láttam, hogy meg is ette, de számokat sosem láttam enni. Hogy kerültek a hasába a számok? Mi az, hogy van benne? Ma már mosolyogva gondolok rá, már tudom, hogy akkor rég mit is jelentettek ezek a mondatok.
Mikor elindultak a férfiak megfogni a disznót és az elkezdett visítani, inamba szállt a bátorságom, és visszaszaladtam a pitvarba, hatalmas sírás – rívás közepette. Mamám leszúrják a disznót, meg fog halni, már nem akarom. Az én türelmes nagymamám az ölébe vett és szép csendben elmesélte, hogy ennek így kell lenni, ez haszonállat és szerinte ebből nekünk az a hasznunk, hogy nem leszünk éhesek, mert eszünk belőle, okos beosztással elég sokáig. Akkor nyugodtam meg, mikor megkérdezte. -Katica, ugye te nagyon szereted a zsíros kenyeret?- Mondtam, hogy igen és tágra nyílt szemekkel csodálkoztam mamámra, hogy miért kérdezi ezt? – Na látod, azért vágjuk le a hízót, mert ebből lesz a zsír, hogy bekenhessük a kenyeredet. Na akkor már minden rendben volt és mentünk ki nézni a disznóperzselést.
A hajnali derengésben vörösen csaptak fel a lángnyelvek a disznóra rakott szalmából. Papó, papó, én is had perzseljek, kérleltem a nagyapámat. Ő a bajsza alatt csak mosolygott, mint mindig, és kis tűzet rakott nekem, tisztes távolságra a nagy tűz mellett. Én ott melegedtem, no meg piszkálgattam a tűzet, tetszett a fénye és az akkori mínusz 15 – 20 fokban jól melegített is.
Engem már nem nagyon kötött le a további munka menete. Láttam, hogy felbontják a disznót. A nők készítették a torost reggelire, csak azt nem értettem, hogy miért nem ehetek addig a torosból, míg tiszteletesnek nem visznek belőle. Ezt soha nem magyarázták el, de ma már értem, minden magyarázat nélkül.
A tiszteletes az a tiszteletes, meg különben is ezt így kell, meg a mi falunkban a Jóistennek ő a legközelebbi barátja. Akkor és ott Én ezt értettem.
Kis magyar disznótor-parádé
Disznótoron sült parádé, lészesz egyveleg,
ha Jóasszony-mosta bélbe beletekeredsz.
Zsugorodó mivoltodat, a paraszt-hiányt
plaza-toronyból trillázva halott csalogány.
Gyászdalát a kutya sejti, meg a vérebek végzetedet elkerülni ? lesz a végzeted.
Hozzászólások
Felhőkép Magyarországról
